Keramikus vagyok, többgenerációs művészcsaládból származom. Budapesten végeztem, az Iparművészeti Főiskolán, Schrammel Imre és Keserü Ilona tanítványaként. A 1991-ben indult el a Képzőművészeti Mesteriskola Siklóson, oda jöttem tanulni diploma után, akkor ismertem meg Becker Leonórát, aki fotósként dolgozott az Alkotótelepeken.
Fantasztikus jelenség volt, imádtam, ahogyan öltözködött, ahogyan beszélt, nagyon gyorsan összebarátkoztunk. Ott voltam akkor is, amikor Nóra megismerkedett a későbbi férjével, Colin Foster angol szobrásszal. Teltek-múltak az évek, és hallottuk, hogy Colin és Nóra egy Palkonya nevű kis faluban telepedett le, és hogy Nóra lett a polgármester. Egyszer meglátogattuk őket, máig emlékszem arra a hangulatra. Nyár volt, zöld lombok az udvaron, és Nóra nevetve jött ki a kertbe, kezében egy üdítőkkel megrakott afrikai tálca. A tálcát letette egy farönkből és malomkőből készült kis asztalra, ültünk, beszélgettünk, és hirtelen megéreztem, hogy ez mekkora szabadság! Hogy milyen nagyszerű lehet itt élni.
Nem sokkal később erre jártunk, együtt ebédeltünk Nórával Siklóson, és a férjem megkérdezte, nem tud-e egy eladó házat a faluban. Ő persze tudott, másnap kettőt is megmutatott, az egyikbe azonnal beleszerettünk, így lettünk mi is palkonyai lakosok. Ez 1994-ben történt. Abban az időben több művész élt itt, aztán szép lassan mindenki elköltözött, de mi itt maradtunk.
Nóra és Colin fogalom volt Palkonyán. Nóra a polgármesterség mellett rengeteg mindent csinált, az ő nevéhez fűződik a Villány-Siklósi Borút Egyesület megalapítása, szinte mágnesként vonzotta a képzőművészeket, folyton szervezett, tervezett, előadásokra, konferenciákra járt. Colin meg csak készítette a szobrait abban a csodálatos kertben.
Egyszer, amikor Nóra több napra elutazott, a palkonyaiak összefogtak, és vitték Colinnak a reggelit, az ebédet meg a vacsorát, nehogy éhen haljon az a szegény ember asszony nélkül.
Nóra nagyon sokat tett azért a darabka Magyarországért, ahol élünk. Ez a borvidék és ez a falu volt az élete. Komoly szerepe van abban, hogy Palkonyát Európa Kulturális Falujaként tartják számon, hogy ápoljuk a település hagyományait, és hogy az életünk ilyen gazdag és sokszínű. Már több, mint egy éve nincs velünk, de minden nap hiányzik.
Nem teljesen szokványos művészpálya az enyém, belátom, de imádok gyerekekkel foglalkozni. 1998-ban Nóra támogatásával a faluházban elindult egy „Szakköröm”, ahol rajzolni tanítottam a gyerekeket, és ez a mai napig megmaradt. Lehet egy gyerek akármilyen kicsi, ha egyedül tud menni pisilni és nem eszi meg a zsírkrétát, hozzám már jöhet. Igyekszem átadni mindent, ami fontos, nemcsak azt, hogyan bánjanak a ceruzával, hanem azt is, hogyan szemléljék a világot. Az eltelt évek alatt többen léptek képzőművész pályára a tanítványaim közül. Többek között a saját lányaim, és Krámos Arnold, akinek volt már kiállítása is a faluban.
A tanítás mellett szerencsére a saját művészi pályámra is jut idő. Az egyik szobrom nemrég egy csoportos kiállításon vett részt Párizsban, erre nagyon büszke vagyok. Kortárs alkotás, amin letrasettel egy verssor látható. „Lám a növények égig hajolnak”.
Van a faluban egy kerámiaműhelyem, amely időközben Romgalériává avanzsálódott. Itt kiállításokat rendezhetek, borral, gasztronómiával, zenével és legfőképpen képzőművészettel. Szeretnék még többet adni azoknak, akik eljönnek hozzánk, és nemcsak a gyerekeknek, a felnőtteknek is.
Hogy mit szeretek Palkonyában? Nehéz erre felelni. Talán a kertemet szeretem legjobban. Vannak benne fák, csak úgy, mindenféle cél nélkül, és határos az erdővel. Van egy kis veteményesem, és rönkökkel körülrakott tűzrakóhely, ahol sokan le tudunk ülni. Nekem ugyan nincs borom, de vannak szobraim, így bort ugyan nem, de nyugalmat és derűt mindenkinek jó szívvel kínálok, aki betér hozzánk. Örülök, ha jönnek a vendégek, megcsodálják a kertet, és élvezik egy kicsit azt a „másfajta” hangulatot, hiszen az is Palkonya része.
Szerző: Szabó Edit (Borsmenta) képek Szindbád, Villány Borvidék.
